27.fejezet

Egy egy árnyékban, néhány laza fuvallatban még éreztem őt. Őt, ki egyszer, nem is olyan rég még karjaim közt szuszogva várt arra hogy elindulhasson az élete. Hogy megkezdődhessen mindaz amire született. De valami ok, valami hiba miatt ez a terv nem valósult meg, s már sose fog. Nem tudom mi történhetett. Talán, ott a fent az égben, elkevertek valamit. Rossz parancsot adtak ki, vagy csak a végrehajtók rosszul értelmezték a parancsot. Talán csak egy poénnak, egy viccnek szánták, aminek a vége előtt visszavonva mindent, hagyták volna őt tovább élni...De ne is nagyon próbáljam az égiekre kenni ezt a dolgot, hiszen ha úgy veszem az én hibám. Az enyém, hisz én öltem meg. Nem a szó eredeti értelmében, hanem úgy képletesen mondva. Hisz ha nem vagyok rákos, akkor ő most egészségesen születik meg.
-Ki van ott?-fordultam meg ijedten, mikor motoszkálást hallottam a hátam mögül. Talán egy zombi jött hogy megegye az agyam, vagy valami baltás gyilkos aki minden éjjel a temetőben vadászik...De nem, se zombi, se baltás gyilkos.-Harry? Te meg mit keresel itt?
-Ugye nem ijesztettelek meg!-mosolygott majd lekuporodott mellém.
-Te meg mit keresel itt?
-Én csak...
-Harry, legalább itt ne akarj hazudni!... Te követtél?
-Ép csak a házatok előtt mentem el mikor láttam hogy elhajtasz és gondoltam utánad megyek, megnézem hova sietsz ennyire.
-Ja, ép csak elmentél a házunk előtt. Tudod mit, szerintem meg te figyeltél engem, és mikor láttad hogy jövök el, akkor meg követtél...
-Fogalmazhatjuk így is.
-...és eddig mit csináltál? Mivel én már vagy húsz perce itt vagyok!
-Csak ott álltam...-mutatott a mögöttem lévő fűzfa törzse felé.
-Aha, szóval még leskelődtél is. Harry, komolyan mondom te nem vagy normális.-emeltem fel egyre jobban a hangom, mivel már teljesen fel ment bennem a pumpa Harry ostoba, gyerekes viselkedése miatt.
-Psszt!-hajolt felém, s ujját a szám elé tapasztva csitított el.-Itt nem illik kiabálni!
-Mert leskelődni igen...ugye?
-Nem, azt se...-hajtotta le a fejét.
-Amúgy meg miért követsz te engem?
-Csak... mert féltelek.
-Ez nem magyarázat!
-De az!
-Nekem mégse elég!-vágtam rá a választ, mely teljesen váratlanul érte. Alsó ajkait kezdte harapdálni, s kezeivel göndör fürtjeibe túrt. Harcolt magával, önmagával és a szavakkal. El akarta magyarázni, megakarta velem értetni hogy miért is viselkedik úgy mint egy őrült bérgyilkos, de nagyon nehezen sikerült csak neki.
-Emlékszel arra az estére?
-A sok közül melyikre?
-Arra amikor megismertél!
-A házibulira?
-Igen!
-Persze hogy emlékszem,de nem értem, te most a buli miatt követsz engem? Mert ha az a gond, hogy szeretnél megint bulizni csak kérned kell!
-Nem... Itt nem csak a bulizásról van szó. Tudom, mivel emlékszem rá, hogy az a rózsaszín virágmintás ruhád volt rajtad, és én véletlenül leöntöttelek punccsal.
-Igen, vicces egy dolog volt. Akkor nem, de így visszatekintve eléggé.
-Nos én... tudod én akkor... az volt az az este...áh, ez nem fog menni!
-Micsoda?-néztem rá csodálkozva.
-Az hogy elmagyarázzam hogy én akkor teljesen beléd zúgtam!- s ezen mondata után hirtelen kezével a szája elé kapott. Ledermedtem. Ez tényleg így volt. Mint azokban a béna ponyvaregényekben, vagy a csöpögős rózsaszín romantikus filmekben, Ő leöntött, én persze sóhajtoztam, egymás szemeibe néztünk és vigyorogtunk, mintha először látnánk élő embert. De az a szikra ami akkor gyúlt, az csak szikra maradt, mivel a másodperc tört része után már el is múlt. Mondhatjuk úgy is, hogy egy pillanatig szerelmes is voltam Harrybe. De szerintem ez minden lánynál így van, hiszen minden átlagon felül szexis pasiba beleszeretünk, ha csak egy pillanatra is. Persze vannak olyan kivételek is akiknél ez a pillanatnyi öröm, ez a másodpercnyi eszméletvesztés megmarad még tovább, és tovább, és a legdurvább esetben egész életünk végéig. A kis puncs lötyögtetős affér után persze, mint minden valamire való úriember, Harry meghívott egy új italra, kárpótlásként. A pultnál mutatott be a többieknek, az az Louis-nak, Liam-nek, Zayn-nek és Niall-nek. S ekkor,Niall-nál, már teljesen más volt a dolog. Niall már nem az a pillanatnyi szerelem volt. Hiszen valahogy úgy éreztem Ő már azelőtt is az életem része volt, mielőtt még megismerkedtünk volna. Nem volt szükségünk szavakra, pillantásokból, gyengéd érintésekből és mosolyokból is megértettük egymást. Olyanok voltunk, mint két fénysugár, melyek egymás köré fonódva eggyé válnak.
Miután mindezt lepörgettem magamban, miután újra gondoltam az akkori éjszakát rádöbbentem néhány apró részletre. Például, ha Harry nem önt le, vagy ha nem olyan kedves, hogy meghív még egy italra, akkor én nem ismerem meg Niall-t, nem töltök el mellette millió csodás pillanatot, nem esem teherbe, nem is lennék most itt.
-Kérlek szólj valamit!-rakta vállamra kezét Harry, s próbált ezzel is kicsit megnyugtatni, lenyugtatni mindazt ami most bennem kavarog. Hiszen, mégsem ülhetnék teljes nyugalomban az után, hogy az a srác, aki már évek óta haverom bevallja, hogy a megismerkedésünk óta titkon szerelmes belém!
-Kérlek vigyél most haza!-válaszoltam ridegen és érthetően. Az előző "vallomásához" nem szerettem volna semmit se hozzáfűzni, mivel minden olyan zavaros volt a fejemben és féltem, hogy pár rosszul megfogalmazott mondat miatt még rossz is kisülhet ebből a dologból.
Hazafelé, csak bámultam ki az ablakon. Belemeredtem az út menti tájba, melyet már a Hold sem világított be. Az eget percek alatt lepték be hatalmas koromfekete felhők, s ezzel valódi sötét éjszakát varázsoltak. A sötétséget csak néha egy egy villám törte meg, mely a közelgő vihart jelezte. Soha nem tartott még ilyen sokáig a hazaút. Harry csak fújtatott mellettem, markolászta a kormányt és láttam rajta hogy legszívesebben visszacsinálná, visszaszívná mindazt amit mondott. Mikor a kocsival megállt a ház előtt már javában szakadt az eső így amilyen gyorsan csak tudtam beszaladtam. Harry sem tétovázott, futott utánam, s "szerencsémre" az ajtóban utol is ért. Elkapta a csuklóm, s a félig kinyitott ajtón belökött az előszobába, ahol a falhoz nyomott. Berúgta maga után az ajtót, majd kezemnél fogva szorított egyre jobban a falhoz. Arca az én arcommal egy szintben volt, s éreztem ahogy mellkasomra hullanak a vízcseppek, amelyek az ázott hajából csurogtak. Már szinte fájt amit csinált. Csípője egyre nyomta az enyémet, s már már azon voltam hogy egy hangosabb kiáltással jelzem, hogy hagyjon már békén. De hála égnek még ezek előtt rájött arra hogy kicsit sem vicces és normális az amit csinál.
-Aludhatnék itt?-kérdezte miközben egy lépést elhátrált tőlem.
-Persze...-dadogtam, mivel eléggé megijedtem tőle. Mint kutya rázta le magáról a vizet s miután minden nedves ruhadarabját, kivéve az alsónadrágját, ledobta magáról, lefeküdt a kanapéra. Egy darabig csak néztem, majd felfutottam a szobámba, magamra zártam az ajtót, átvetkőztem majd visszabújtam az ágyamba.
-Jen!-hallottam percekkel később Harry mély és rekedtes hangját az ajtóm mögül.
-Mit akarsz?-ültem fel ijedten.
-Kérlek, ne beszélj Nelly-nek a ma éjszakáról! Délután mindent megbeszélünk!
Nem válaszoltam csak tudomásul vettem a kérését majd a fal felé fordultam. Hallottam ahogy léptei elindulnak a lépcső felé s lassan elhalkultak.
Egy ideig csak a plafont bámultam. Megint. Hajnali négy óra múlt pár perccel. Azt hiszem, fogalmam sincs, hogy mit csinálok, pedig szeretném tudni. Tudatában szeretnék lenni a gondolataimnak, és annak, hogy miért pont ezeket gondolom.Tudatában szeretnék lenni érzelmeimnek, és ki is szeretném tudni fejezni azokat. Tudni akarom, hogy mit miért teszek. Nem akarom, hogy automata vezérlésre állított robot módjára a körülmények és külső hatások irányítsanak. Cselekednem kell. Hosszú listákat írhatnék azokról a dolgokról, amelyeket meg kellene változtatnom magamban annak érdekében, hogy jobb emberré, jobban működő emberi lénnyé válhassak. Tisztában vagyok ezzel, csak azt nem tudom, hogy valósítsam meg.
Tizenegy körül Nelly dörömbölt az ajtómon. Kómás és álmos fejjel keltem ki az ágyamból, majd odamentem hogy beengedjem őt.
-Mi a csudáért van zárva az ajtód?
-Öhm...csak!
-Oké, ezt nem firtatom, mivel erre nincs idő! Mennünk kell, lassan kezd a kezelésed!
Atya ég! A kezelés! Teljesen kiment a fejemből. Összekapkodtam hát a cuccaim és már úton is voltunk a kórházba. Harry már nem volt itt, s mivel Nelly sem említette hogy reggel találkozott volna vele így gondolom már hajnaltájt elhúzott.
Anne már ott volt mikor megérkeztünk, s mivel a mellette lévő gép üres volt így még azt sikerült elintézni hogy kényelmesen tudjak vele dumálni.
-Jen! Olyan magányos vagyok nélküled! Teljesen üres a kórház, ha nem vagy itt!
-Ne is mond! Nekem is nagyon hiányzol! Egyszer meglátogathatnál!
-Remek ötlet!
-Mondjuk holnap?
-Várj! Megnézem a naptáram!-vicceskedett, majd elővet egy képzeletbeli naptárat, átlapozta, gondolkodott majd vigyorogva igent mondott.