II. évad - Második rész

Pár nappal korábban

-Megjöttem!-toppant be Harry kezében egy üveg pezsgővel. Én a szokásos délutáni tevékenységemet végeztem, azaz unatkoztam. Csak kapcsolgattam ide oda a tévét hátha találok valami értelmes műsort, de aligha akadt néha egy-egy.
-Hurrá...-mondtam gúnyosan, majd felültem, hogy ő is elférjen mellettem.
-Miért kell ilyen ridegen viszonyulnod hozzám?-kacagott majd érzékien nekiesett a fülem harapdálásnak.
-Hagyj már békén!-löktem le magamról, majd úgy tettem, mintha nagyon érdekelne az ami a tv-ben megy.
-Na jó, akkor játszuk el megint.
-Mégis mit?
-Megjövök, te leoltasz. Vitatkozunk. Megdumáljuk mennyire hiányzik neked Niall és hogy mennyire rossz, hogy ezt tesszük. Én azt mondom neked, hogy te jobbat érdemelsz, majd mire belemennél addigra kitör rajtad a sírás. Én felmegyek utánad, bebújok melléd az ágyba, hancúrozunk. Majd miután végeztünk, te csak bámulod a plafont. Nem ugorhatnánk át a veszekedős részeket?
-Tessék? Nem... ez nem is így van!
-Na jó néha repetázunk, és van hogy csak te mész el....de ezeket leszámítva.-nevetett.
-Egy mocskos disznó vagy ugye tudod?-néztem rá kérdő tekintettel mire ő vállatvont.
-Teljesen beindít ha ilyen csúnyán beszélsz, ugye tudod?-kacagott, majd magára rántott. A szokásosnál most sokkal vadabb volt. Kicsit olyan mintha megakarta volna mutatni melyikünk a főnök. Ajkaink szinte harcoltak egymás ellen s mire az összes ruha lekerült rólunk, Harry az ölébe kapott, felállt majd egészen a szobámig cipelt. Óvatosan döntött végig az ágyon, majd vadul és érzékien, mint egy kecses gepárd mászott rám, s tudtam már megint neki lett igaza.
Később csak feküdtem a mellkasán, és a plafont bámultam. Rettenetesen éreztem magam, mint mindig. Talán Harry-nek van igaza. Talán, tényleg mindig ugyanúgy tiltakozom, majd mégis megteszzük, és utánna újra bűntudatom van. De ha ilyen rosszul esik akkor mégis minek csinálom? Teljesen megőrültem. Valahogy úgy érzem a testem fülig szerelmes Harry-be és már talán el is felejtette milyen Niall érintése, milyen az mikor éjjel átölelve húz magához és érzem ahogy dobog a szíve. Talán a testem már nem is emlékszik Niall apró csókjaira, ajkai forró lehelleteire, mindenre amit egyszer adott. Viszont a lelkem... a szívem! Nem felejt! Még mindig a fülemben cseng a hangja, az ahogy arról beszél, hogy mennyire szeret. A lelkem még minidg Niall-t szereti. Viszont úgy érzem ebbe a kettős szerelembe én bele fogok halni!

***

-Kész vagy?-kérdezte Nelly.
-Mégis mire?
-Nem emlékszel? Ma délben kezelésre kell mennünk!
-Nem, nem kell!-mentegetőztem...-az a kezelés nem ma van!
-Igen?-furcsállotta Nelly.-Pedig én úgy emlékszem a doki azt mondta hogy 28.-án 12:20.
-Ugyan! Melyikünk tudja jobban? Én, akit kezelnek? Vagy te, aki csak elhord?-mosolyogtam.
-Igazad van... biztos csak rosszul emlékszem, viszont akkor én holnap nem tudlak majd elvinni.
-Nyugi! Majd szólok anyának!-nyugtattam meg, majd a kezébe nyomva a bevásárló listát jeleztem, hogy ideje indulnia.
-Te nem jössz?
-Nem...-válaszoltam kedvetlenül, majd felmentem a szobámba.
Nelly jól emlékezett, a kezelés ma van. Ma van, és én mégsem mentem el. Akárcsak az utolsó öt kezelésre se! Nem megy nekem ez a "rákírtás". A kezelések utáni rosszullétek és a velejárók, csak az életemet keseríttik az helyett hogy helyre hozznák az állapotom. Nelly-nek nem akartam elárulni, hogy szabotálom a "gyógyulási folyamatot", de ezt már egyszerűen nem bírom. Minden egyes kezelés után jobban kéne éreznem magam, viszont én csak rosszabbul vagyok. Méghogy a kemoterápia "áttörés a rák gyógyításában". Ugyan, kit áltatunk?

***

Nelly hatalmas vigyorral a száján tért hozzám vissza. Kicsit olyan arckifejezése volt, mint mikor valami meglepetése van a számomra. Reméltem hogy nem megint valami idióta ajándék, valami baromság amit a közért előtt talált, vagy esetleg Harry... De nem! Nem idióta ajándék, nem baromság a közért elől, de még csak nem is Harrry.
-Csukd be a szemed!-üvöltött rám. Kezéből kihulltak a táskák, amik tele voltak kajával és felém futva kezeivel betapasztotta a szemeimet.-Készen állsz?-kérdezte izgatottan.
-Mégis mire?
-Hát rám!-szólt az ajtó felől egy ismerős hang. Letéptem Nelly kezeit a szemeiről és amint felnéztem Niall-t pillantottam meg az ajtóban. Meggyötört volt és eléggé nyúzott, de ő volt! Ott állt pár lépésre tőlem,  csupán néhány apró lépésre, ott állt és mosolygott. először csak bámultam rá hisz nem hittem a szememnek.-Nem is örülsz nekem?
-De! -sikítottam majd a nyakába ugrottam. Csupán csak a mosolyom nem volt olyan őszinte...
-Hát akkor meg mi a gond?-kérdezte miután letett a földre. Bámult rám. Sóhájtott egyett majd kezével óvatosan végig simította csupasz fejbőröl. Majd érintésével végig haladt egészen a nyakamig, s közelebb rántva magához megcsókolt. Érzékien úgy ahogy már nagyon-nagyon rég tette.
-Örülök, hogy visszatértél.-mondtam majd becsukta a bejárati ajtót.-Gyere ülj le, kérsz egy pohár gyümölcslevet?
-Jen! Majd fél évet töltöttem el nélküled! A jegyesem nélkül! Szerinted gyümölcslevet szeretnék inni?
-Oh, akkor egy kávé?-mosolyogtam.
-Nos, én magatokra is hagylak titeket.-vette fel kabátját Nelly, majd el is rohant.
-Nem...nem kávét akarok...-közeledett felém csábos tekintettel.-Én csak téged akarlak!-kapta el a combjaimat majd magára rántva indult el velem a hállószoba felé. Nem tudtam rá és a vágyaira koncentrálni, csupán csakis az járt a fejemben, hogy mennyire becsaptam. Vagyis becsapni nem csaptam be, csak eltitkoltam előle a valóságot! Vagy ez a kettő egy és ugyan az?
-Hiányoztál.-suttogta a füleimbe miközben szó szerint leszaggatta rólam a nacimat. Harcolt bennem a bűntudat és a vágy. Hisz hogyan is ellenkezhetnék annak, minek a hiánya már hónapok óta kínoz? De mégsem adhatom meg neki azt amit akar, mert az csak méginkább lerontaná ezt a már amúgy is lehetetlen helyzetet.
-Niall!-próbáltam leállítani.
-Tudom hogy hiányoztam meg minden, de most ne rontsuk el a pillanatot üres fecsegéssel!
-Niall!-kezdtem el sírni.
-Mi a gond szerelmem?-ölelt magához.-Valami rosszat tettem?
-Nem, te nem...-szipogtam.
-Hát akkor? Jen! Hol van a gyűrű?
-Erről akartam veled beszélni.
Niall kicsit elhúzódott tőlem és kérdő, sőt követelőző szemekkel nézett rám. Számat mintha összeragasztották volna. Egy szó, de mégcsak egy hang sem jött ki. Ültem az ölében egy szál fehérneműben és azon agyaltam, mégis hogyan mondjam meg neki, hogy ne boruljon ki? De ez talán lehetetlen!
-Annyira sajnálom.-zokogtam.
-Jen, kérlek, beszélj úgy hogy megértsem! Mert ha arról van szó, hogy nem megy a szex ennyi idő után akkor azt megértem, azt is ha ép nem kívánsz!
-Niall, el sem tudod képzelni mennyire kívánlak, mennyire akarlak, mennyire akarom hogy a magadévá tégy, de ez...
-Ez mi?
-Ez most túl rossz ötlet!
-Rossz ötlet?
-Igen..az! Nem tehetem.
-Jen, beszélj már úgy , hogy értsem!
-Megcsaltalak!-sikítottam, majd füleimet leszorítva berohantam a fürdőbe.
Niall percekig csak ült az ágyon és nem csinált semmit. Bámult előre és próbálta megérteni a helyzetet.
-Nyisd ki!-dörömbölt az ajtón.
-Nem!
-Jen! Nyisd ki!
-Nem fogom!-sírtam tovább.
-Gyere ki és beszéljük meg!
-Nem akarom!
Hallottam ahogy elmegy az ajtó elől, majd pár másodpercnyi csend után teljes erőből kirúgta a fürdő ajtót. Miután az ajtó hatalmas puffanással a földre zuhant ő csak nézett rám. Enyhén szólva is ijesztő volt a helyzetem. Féltem. De nem attól, hogy megüt, vagy hogy megver. Sokkal inkább attól, hogy az igazság, az hogy fényderült a mocskos dolgaimra, a tudat, hogy megcsaltam elmarja majd mellőlem, és soha nem tud majd rám nőként tekinteni.
-Állj fel!-lépett oda mellém. Nem nézett rám, talán mert már most undorodott tőlem.
-Rendben.-szipogtam majd feltápászkodva elé álltam.
-Gyere ki innen.-kért fel a távozásra ridegen. Követtem őt egészen a nappaliig. Mikor megállt, én is megálltam és vártam megérdemelt büntetésem.-Kivel?
-Niall számít ez?
-Kivel?-ordított.
-Niall, ne büntesd magad ezzel.
-Nem szeretném megkérdezni mégegyszer!
-Harry...-mondtam halkan, alig érthetően.
-Csodás! És mégis mikor? Vagy hol?
-Muszáj magad kínoznod a részletekkel?
-Csak az igazságra vagyok kíváncsi, és ha már egyszer volt lelked ilyet müvelni, akkor ne érdekeljen, hogy most hogyan kínzom magam.
-Nem!Erre nem vagyok képes!-sírtam tovább.
-Szóval arra nem vagy képes hogy elmond az igazat, arra nem vagy képes hogy színt vallj, de arrra hogy megcsalj képes voltál?
-Ezt kérlek ne így fogd fel!
Csak néztem ahogy dühöng. Ahogy csapkodja hozzám a fájóbbnál fájóbb dolgokat, miközben tudtam neki van igaza. Hibáztam és megérdemlem hogy így üvöltözzön velem.Azt hiszem ilyenkor szokás azt mondani, hogy "fáj az igazság". Fáj amit vele tettem s teszem most is.