II. évad - Hetedik rész

Csak feküdt az ágyán és bámulta a plafont. Már felfedezett minden kis barázdát és minden kis repedést. Sőt olyan régóta nézte meredten hogy már teljesen elveszett benne. Mondatok visszhangoztak a fejében. Próbált visszaemlékezni az első jelekre. Próbált kicsit visszautazni az időben. De akármennyire is igyekezett nem ment neki. Sokszor már az arcomat sem tudta felidézni, és ilyenkor nagyon kétségbe esett. Két hete mentem el, de ő azóta se olyan, mint régen. Öszzetört, és már nem érezte magát egésznek. Az ablakban ácsorgott, az üzeneteit, e-mail-jait nézegette percenként. A remény, hogy egy kis idő után visszatérek hozzá, újra meg újra felütötte nála a fejét, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
-Niall!-hallotta Louis-t az ajtaja elől.-Mióta megjöttünk csak ott bent fekszel. Kezdünk komolyan aggódni érted. Mi lenne ha megpróbálnál kicsit kijönni közénk?
-Hagyj békén.-morogta és az oldalára fordult.
-Az isten szerelmére. Légy már férfi! Olyan vagy mint egy tizenkét éves tinilány akit dobott a pasija.
"Légy férfi!"-micsoda hülyeség. Egy férfit nem hagynak ilyen csúnyán cserben, egy férfi nem hagyja hogy így becsapják. Egy férfi képes megtartani egy barátnőt úgy hogy az ne meneküljön egy más férfi karjaiba.-dünnyögött magában. De talán igaza van az ajtó előtt szobrozó Louis-nak. Ki kéne innen mozdulnia. Hisz a múlt, már elmúlt. Ezen nem változtathat. Bele kéne törődnie.
Lassan elfordította a kulcsot a zárban és óvatosan kinyitotta az ajtót. Louis hatalmas vigyorral tépte ki őt a szobájából és egészen a nappaliig rángatta. A kanapén Liam, Zayn, és Harry ültek, az ajtóban pedig ott szobrozott Paul is.
-Na végre!-pattant fel Zayn.
-Niall. Ülj le!-mondta eléggé akaratosan Paul.-Én ezt nem akartam, de te nem hagytál más választást. Nem hagyom hogy egy ilyen gyerekes viselkedés szétszedje a bandát! Itt és most mindent megbeszélsz Harry-vel! Ha akarod ha nem!-mellkasán összefont karokkal állt meg előtte és szúrós nézéssel véglegesen leültette.
-Nekem nincs mondanivalóm.-motyogta.
-Akkor majd kezdem én. Teljes szívemből sajnálom hogy ezt tettem. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani?-kérlelte őt Harry. Látszott a szemeiben, látszott a megtörtségén hogy nagyon bánja a dolgot és ha visszapörgethetné az időt akkor inkább messziről elkerült volna, ahogy azt a többi srác is tette.
-Nem.-válaszolt egyszerűen.
-Niall!-szólalt meg medve hangon Paul.
-Most mégis mit vártok? Hogy öleljem keblemre mert tönkretette az életem? Hogy elvette tőlem életem szerelmét?
-Ugyan ne játszd már itt a mártírt! Tény hogy én is okolható vagyok azért hogy Jen itthagyott minket, de azért az egészet ne akard az én nyakamba varrni!
-Talán én vagyok a hibás?
-Végre! Legalább bezsélgettek.-szólt közbe Liam.
-Egy utolsó mocskos szemétláda vagy!
-Az lehet, viszont én csak azért tettem hogy neki jobb legyen. Ha nem lennél olyan amilyen, nem hagytad volna itt.
-Menj a pokolba!-állt fel és visszaindult volna a szobájába, viszont Paul visszarántotta.
-Na ezért jó hogy elhívtuk...-súgta oda Liam-nek Zayn.
-Fejezd be ezt a durcizást! Felnőtt férfi vagy! Fogadd el múltat és légy kicsit megbocsájtóbb.
Niall legszivesebben felrobbant volna. Egyedül akart volna lenni, de nem tehette.
-Elment, itthagyott. Fogadd el! Ettől még nem áll meg az élet. Minden megy tovább. Nem játszhatod el minden egyes alkalommal ha közönség előtt vagytok, hogy minden rendben.
-Miért? Hisz eddig jól ment!
-Ez hazugság! Nem ment jól! Ez csak számodra volt megoldás. Egy átmeneti megoldás.
-De akkor is lefeküdt...
-Hagyd már ezt abba!-vágott közbe Louis.-Elegünk van hogy állandóan szomorkodsz és csak erről beszélsz, csak erre gondolsz. Két hete másról sem szól az élet csak hogy te mennyire szomorú vagy és hogy Harry mekkora pöcs. De mára már nekünk is elegünk lett. Fejezd be! És erre most úgy kérlek mint a legjobb barátod.
-Nem. Nekem ez még nem megy.-válaszolt majd felviharzott az emeletre.
-Mi legalább megpróbáltuk.-veregette meg Louis vállát Liam.-Hagyj neki egy kis időt. Lesz ez még így se!
-Talán igazad van.-ült vissza a kanapéra. Harry-re nézett aki annyira próbál megbocsájtást nyerni, annyira, hogy már szinte teljesen kifordult önmagából. Már ő sem a régi. Már Niall sem az igazi. Már semmi sem az.
-Holnap megint megpróbáljuk.-mondta enyhe mosollyal az arcán Harry, jelezvén, nem adja fel!

***

-A fene egye meg ezt a ...-dühöngtem.
-Mi a gond?-szalad oda hozzám anyám.
-Olyan ügyetlen vagyok. Nézd meg ezt is eltörtem. Ma ez már a második tányér ami a kezeim közt végzi.
-Dehogy vagy ügyetlen. Csak megviselt. Hidd el, majd elmúlik!
-Attól félek addigra nem marad min ennünk.
Mióta itt vagyok sorra török össze dolgokat, és valahogy napról napra többet. Talán nem alszom eleget, vagy csak a lelkiismeretem miatt nem bírok koncentrálni. Én akartam ezt az elszökést, de azt hittem jobban bírom majd. Állandóan szédülök és alig bírok állni a lábaimon. Talán túl megszállottan kerestem az újat és a jobbat. Talán túl hamar akartam elengedni a régit. Talán túl sok mindent vállaltam.
Fogalmam sincs, hogy mi történt azóta Nelly-vel, vagy Niall-el. Itt se tévé, se internet, de még csak egy nyomorult újság sincs. Igaz időm se lenne mikor olvasni, hisz minden energiánkat a ház javítására fordítsuk. Két hét alatt sokat haladtunk. Megjavítottuk a tetőt, felástuk a kertet, és a régi Bentley-t is sikerült már kicsit helyre pofoznunk. Ha az is végleg kész lesz , elmegyünk a közeli faluba és veszünk pár növényt amit elültethetünk a kertben. Még a nem messzi házban lakó nénike is ígért néhány állatkát. Olyanok leszünk mint két igazi gazdasszony.
Ahogy teltek múltak a napok egyre szebb lett a ház és én egyre jobban kezdtem beletörődni, hogy többé már nem találozok Niall-el és hogy már nem lehetek az övé.Már nem érzem, hogy mellettem lenne. Azt hiszem, már nincs itt. Azt hiszem, elhagyott, végleg elment. És egy szép napon, nem ma, de lassacskán rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom. Már az sem fáj annyira hogy nem mondja ki többé hogy mennyire szeret, hogy soha többé nem hallom tőle. Már akkor is boldog leszek, mert mindörökre emlékezni fogok arra hogy régen igen is kimondta.
A szívem tört össze, hogy elhagytam őt, de nem tudom elégszer elismételni magamnak, hogy ez volt a legjobb megoldás. Talán most még nem úgy tűnik, de majd később, majd idővel jobb lesz. Sokszor remegve nézek vissza a múltba, és azt kívánom bárcsak ne emlékeznék rá. Nem azért mert olyan szörnyű és csúf volt. Épp ellenkezőleg. Viszont mára már annyira fájó, hogy inkább nem is emlékeznék soha többé rá. Leírnám egy könyvbe majd kitörölném az emlékezetemből. Nem veszne el örökké velem maradna, csak azontúl már nem fájna.
Hittem benne hogy elértem azt a pontot ahonnan már csak felfelé vezet az út és ettől már csakis jobb lehet!